46 éves vagyok, három lassan felnőtt lánygyermek édesanyja.
Elmúlt 20 évemben (kivéve a gyermekekkel otthon töltött időt) íróasztal mellett ültem, és számítógép előtt dolgoztam. Sajna a mozgásra évről-évre egyre kevesebb idő jutott.
Néhány éve arra döbbentem rá, hogy amióta nincs kötelező játszóterezés, szinte minimális a szabad levegőn mozgással eltöltött idő. Ekkor határoztam el, hogy ezen változtatni kell.
Elsőként azt gondoltam, megy ez nekem, megoldom egyedül! Hosszú séták a kutyával, szombat délelőtti úszások, komoly fogadalmak. De az idő sajna nem ezt igazolta vissza.
Önmagamat szuper könnyű volt lebeszélni a szombati uszodáról, vagy esőben a kutyasétáltatásról, és nem nagyon volt külső „kényszer”, ami rávett volna arra, hogy menjek. A saját belső motivációm kevésnek bizonyult…
Mindemellett fontos jellemzőm, hogy imádok főzni, sütni. Kétszer ugyanaz ritkán készül J, mivel mindig rögtönözök, mindig kitalálok valami sajátos Juditos verziót. És kóstolok, és kóstolok, és kísérletezem, és újra kóstolok.
No, ha ezt a sok mindent, amit eddig leírtam összegezzük, sajnos egyértelmű eredményként jön ki, hogy komoly súlyfelesleggel bírok.
Többször futottam neki különböző fogyókúráknak, több-kevesebb sikerrel, de a végső eredmény soha nem lett tartós fogyás.
2014. szeptemberében bukkantam rá a TeamFit programjára. És noha lakóhelyemtől igen messze van az edzés helyszíne, Gáborral való első levélváltásunkat követően úgy éreztem nekem itt helyem van.
És igen!
Szuper érzés volt, hogy nem csili-vili márkás ruhában edző, szolárium barna modellszépségű fiatalok közé kellett bemennem, hogy nem éreztem magam egyedül a „hogyan legyek újra a régi önmagam” problémakörben, hogy senki nem nézett megvetően, vagy sajnálkozóan rám, hiszen itt a csapatban mindenki azért jött, hogy vagy a túlsúly, vagy betegség, vagy egyéb helyzetből adódó hiányait pótolja.
Persze mindez nem működne egy olyan edző nélkül, aki ezt a szellemet erősíti.
Nagyon szeretem az edzéseket. Szeretem, hogy ismerős arcok köszöntenek, hogy együtt küzdünk (mert sokszor tényleg küzdelem az edzés, bár ez leginkább saját határaink leküzdése, ami így hétről-hétre tágul), hogy jó a hangulat, hogy egy a cél, hogy nem ciki elfáradni, nem ciki leállni és pár mp-t pihenni majd folytatni, és szeretem, hogy együtt csináljuk, és hogy megköszönjük egymásnak, hogy segítjük egymást.
És működik!
A kilók ugyan nem indultak el rohamosan, (ehhez még az étkezési szokásaimon kicsit csiszolnom kell) de a ruhákon, illetve családom és barátaim tekintetén észrevehető volt a változás (az én változásom dicsérete). Sokkal feszesebb, izmosabb lettem. És ez csupán a külsőség.
Állóképességem fantasztikusan javult, lazán felfutok több emelet magasságba, ami szeptemberben még nehézséget okozott.
Rájöttem, hogy vannak izmaim J (persze ebben nagy szerepe van annak is, hogy edzéseken nem csupán elvégezzük a gyakorlatokat, hanem erős kontroll alatt vagyunk, hogy helyesen végezzük azokat).
Elmúlt a szinte már állandósult derék és fejfájásom. Hurrá!
És ami engem legjobban meglepett, és aminek talán a legjobban örülök, hogy hiányzik az edzés. Ha valami okból kimarad egy, akkor szabályosan elvonási tüneteim vannak!
Azt gondolom ez fontosabb, mint a centik, vagy a kilók. Az hogy a sport újra az életem szerves részévé vált, az több mint egy esztétikai nyereség. Ez az egész életvitelt, életminőséget megváltoztató pozitív változás.
És még egy fontos hozadéka van ennek az elmúlt 2 hónapnak, óriási tiszteletet vívtam ki a lányaimnál. Becsülik, hogy nem adtam fel. És hogy miért is tudok kitartó lenni, és nem feladni, mint a szombati úszást, vagy a kutyasétáltatást? Mert tudom, hogy nem egyedül csinálom.
Számítanak rám és én is számíthatok a többiekre. Van kihez fordulni. Nem csupán edzőtársakká váltunk, hanem egy közös úton útitársakká, és nyertünk hozzá egy szuper vezetőt. Aki mindig támogat. Számomra ez tökéletes motiváció!
Judit