Góz Rita vagyok, 51 éves és a XIII. kerületben lakom 1996 óta. Egy EU-s projektben dolgozom, ami a digitális szakadék csökkentésével foglalkozik Magyarország konvergencia régióiban. A projekten belül a helyszíni ellenőrzési csoport munkáját koordinálom. Munkám egy része irodai, másrészt sok utazással, autózással jár. Szabadidőmben szeretek főzni, fotózni és utazni is.
Kapcsolatom a sporttal nem indult zökkenőmentesen. Még általános iskolában történt, hogy az osztályfőnököm – aki egyébként testnevelő tanár volt- láthatóan kivételt tett azokkal a gyerekekkel, akik ügyesek és sikeresek voltak a sportban, egész pontosan a kézilabdában, hisz az iskola erre a sportágra specializálódott. Én – bár mindent megtettem- nem tartoztam közéjük. Marika néni ennek többször hangot is adott: „Nincs labdaérzéked!” mondata egy életre belém égett.
Így hát nehezen szántam el magam később – már fiatalként vagy felnőttként- bármilyen mozgásra, mert elkönyveltem, hogy ügyetlen vagyok. Így a testedzés számomra a nagymamánál töltött vakációk idején a kirándulásokra, hegymászásra korlátozódott.
Úgy 30 évesen a volt férjem unszolására kipróbáltam a teniszt. Edzővel kezdtem játszani, aki egyénileg foglalkozott velem hetente kétszer. Persze akkor is volt bennem félsz, mi lesz, ha nem találom el soha a labdát, hányan néznek majd mérgesen a szomszéd pályákról, ha egy bénán eltalált ütést követően ott landol a játékszer stb. Az órákon nagyon figyeltem, igyekeztem minden mozdulatot leutánozni, hogy sikerüljön a feladatokat végrehajtanom.
Teltek-múltak a hetek –hónapok és azt vettem észre, hogy szeretek edzésre járni, éreztem a szabad levegő és a mozgás jótékony hatását és persze sikerélményem is volt, nem is kevésszer. Évekig folytattam így – Zolival és Dórival – az edzéseket, mivel hasonló karakterű játékostársra nem akadtam. Aztán az élethelyzetem változása (válás) miatt sajnos kényszerültem abbahagyni a teniszt.
A mozgás hiánya, a hosszútávú ülőmunka és még ki tudja mi minden miatt egy éjjel iszonyú fájdalommal ébredtem, ami a derekamtól sugárzott a térdemig. Így tehát új mozgásformát próbálhattam ki, a gyógytornát. Hellyel-közzel jobb lett az állapotom, de immáron 50 évesen úgy éreztem, hogy nem vagyok jó fizikai állapotban, és ez kihat a lelki “jóllétemre” is, változásra és változtatásra volt szükségem.
Ekkor a Facebook dobta fel a TeamFit hirdetést és mintha csak rólam szólt volna a leírás, megszólítva éreztem magam, megnéztem a videókat és jelentkeztem. Az első tapasztalás az volt, hogy egy jó csapat tagja lehetek, ezt láttam az arcokon.
Az első edzés előtt a lépcsőn feljutni is kihívás volt, és féltem attól, hogy mi lesz majd, ha nem bírom a feladatokat elvégezni? De viszonylag hamar megnyugodtam, mert láttam, hogy nem vagyok egyedül. Másnak sem biztos, hogy sikerül elsőre vagy másodikra és senki sem néz rám “ferde” szemmel, sőt, segítettek, motiváltak a többiek. Már az első alkalom után is sikerélményem volt, sokkal több feladatot is képes voltam végrehajtani, mint gondoltam volna.
Nem utolsó sorban Gábor személye is nagyon szimpatikus volt, már az első pillanatokban. Higgadtan, nyugodtan, egyszerűen és érthetően mondta el, írta le a tudnivalókat, adott instrukciókat és bátorított bennünket.
Az első időszakban persze óriási izomlázam volt, de nem adtam fel, folytattam az edzéseket. Két – három hét elteltével éreztem, hogy sokkal frissebben ébredek reggelente, jobb a kedvem, nem fáradok el annyira estére.
Párom is folyamatosan biztatott, hogy jó úton járok, látható külsőleg is a változás, nemcsak mérhető adatokban, mint testsúly, centiméterek, hanem a tartásom is sokat javult.
Az első igazi mérföldkő számomra a futó workshop után következett el.
Korábban futkároztam én a teniszpályán jobbra-balra előre- hátra, de az egészen más volt. Soha- de komolyan mondom soha -nem gondoltam volna, hogy képes leszek hosszútávú futásra, és a TeamFit nélkül nem is sikerült volna. Teljesítettem az első 10 hetes kihívást, ami óriási lökést adott, örömmel, büszkeséggel töltött el és a kihívás lezárulta után is folytattam a futást.
Ősszel éreztem magamban annyi erőt, hogy már megpróbálhatom a bejárós edzőtábort is. Minden tartalék energiát mozgósítani kellett, de sikerült ezt is végigcsinálni, leírhatatlan érzés volt!
Szívből kívánom mindenkinek, hogy legyen hasonló sikerekben része, óriási energiát ad testnek és léleknek! Csak elkezdeni kell, meg persze folytatni is!
Biztos ott leszek a sorakozónál!
Rita